Csernus

Csernus doktor tíz szabálya

Dr. Csernus Imre - Bevállalja? című kötetében tíz beszélgetés lelhető fel, a doktor gondolataival kísérve. Minden beszélgetés előtt van egy röpke idézet: egy-egy szabály, amit érdemes lehet követnünk. Nézzük egyben!

1. Aki tudja, hogy mit kellene tennie, de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki. Önmaga előtt.
2. Tanuld meg elengedni a múlt szerelmeit, szeretteit! És tanuld meg tiszteletben tartani az ő döntésüket! Mert ami nincs, az fájhat, de attól még nem lesz…
3. Tartsd tiszteletben a saját érési idődet! A türelmetlen ember önmagát erőszakolja meg, amikor sietteti sorsát. Ezzel magában hordozza az örök elégedetlenséget.
4. A gondjaidért soha nem más, mindig te magad vagy felelős. Tanuld meg vállalni a következményeket a tetteid után, és nem másban keresni hibáid okát!
5. Az önző ember először környezetét, majd önmagát teszi tönkre. Ide vezet az önzőség. Miért teszed mással azt, amit magadnak nem kívánsz?
6. Vesztesekre márpedig szükség van. Hogy tudd, hová jutsz, ha az ő útjukat járod. Ők a viszonyítási pont. A nullák így töltik be végül küldetésüket.
7. Másra támaszkodni mindig veszélyes. Igaz, sokszor ez a könnyebbnek látszó út. De a támaszték eldőlhet. Tudod mit? Támaszkodj magadra!
8. Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd.
9. A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért küzdj, hogy lehess büszke is magadra!
10. A gyengeség valójában gyávaság. A gyáva embert pedig fölemészti az állandó megfelelni vágyás. Így hogyan valósíthatod meg önmagad?

…

A gyávaság az önmagam boldog léte elleni erőszak.

Az én életem erről az egy napról szól, mindig. Mert mindig a mai nap dönti el, hogy milyen lesz a jövőd.

A legtöbb ember azt gondolja, hogy ha őszinte, akkor ezzel mások visszaélhetnek. Pedig ez nem így van. Ha én őszinte vagyok, és kimondom, ami velem történt, megszabadulok a tehertől. Egy. Kettő: ha valaki ezt így vagy úgy kiferdíti, és elmondja másnak, akkor abból megtudom, hogy valójában milyen ember.

A kudarc az az állapot, amikor az illető zsebében volt az energia, amellyel megoldhatta volna a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés, stb. erősebb volt, így nem tette bele mindazt, amit tudott volna. Így a nap végére marad a keserű szájíz, valamint a folyamatos önmarcangolás, hogy miért nem tette bele. A nem sikerült meg azt jelenti, hogy valaki megtett mindent, amit tudott, azonban azt is tudja, hogy emberből van, és nem sikerülhet minden. Ha ő becsülettel mindent beletett, mindez persze rosszul esik, de a nap végére nem marad lelkiismeret furdalása, így nyugodtan alszik.

A szabadság nem az, hogy valaki vállalja a felelősséget – a szabadság ott kezdődik, amikor valaki vállalhatja a felelősséget. A vállalhatja azt jelenti, hogy lehetőségünk van legalább kétféleképpen dönteni. Lehetőségem van másként élni. Ez a szabadság.

Mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen erős. Ha jól mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű hangoztatni, hogy én milyen erős vagyok.

…

Dr. Csernus Imrével Szily Nóra beszélgetett a szerelemről

Szily Nóra: Szerinted mi a szerelem?
Csernus Imre: Kölcsönös tisztelet, vágyakozás. Hogy fel tudok nézni a másikra. Ahogy éli az életét, ahogy gondolkodik. És hogy a másiktól én is megkapjam ezt. A szerelem – következmény. Nem cél. Egy olyan kapcsolat ismérve, amiben a két ember kapcsolata kiegyensúlyozott.
De ha körülnézek, nem ezt látom. A kisajátítás, a birtoklás szándéka, a féltékenység kizárják ezeknek az érzéseknek a meglétét. Birtokolni akkor szeretnék bármit is, hogyha úgy érzem, én azzal több vagyok. Legyen az egy tárgy vagy egy személy… Ha én önmagammal jól vagyok, akkor nem akarok birtokolni semmit. Önbizalomhiánnyal nem lehetsz szerelmes. Az ilyen kapcsolatok tartóssága, stabilitása ideiglenes – az mindig egyenértékű a támaszkodással. Ez a társfüggőség alapja. De ez nem szerelem.

Sz. N.: Azért az elején mégis teljesnek tűnik, boldognak érezzük magunkat – aztán meg elmúlik a szerelem.
Cs. I.: Azért múlik el, mert ha bizonytalan vagyok, teljesen másnak, sokkal erősebbnek mutatom magam, mint amilyen valójában vagyok. A két ember nem tudja megfelelően értékelni az ingereket, amiket a másiktól kap. Az elején ott van a másik pozitív tulajdonságainak kiemelése. Viszont nincs meg a negatív dolgok felismerése, elfogadása. Hogy te nemcsak gyönyörű vagy, hanem látom, hogy ember vagy. Én az emberbe vagyok szerelmes, aki tele van jóval és rosszal. A gyarlóságot nem akarjuk észrevenni, nem akarjuk elfogadni. A párok együtt élve ismerik meg igazán egymást, és ahogy telik az idő, mind a két fél rájön a valóságra a másikról. Nem nőtt fel, nem vált le az anyjáról, lusta, mohó, egoista, türelmetlen – sorolhatom… És óhatatlan, hogy a felismerések után a tisztelet csökken. A tisztelet megszűnésével pedig megszűnik a vágy is. Ha nem tudok rá felnézni, nem fogok utána vágyakozni.

Sz. N.: És amikor észrevesszük a valóságot – már nem bocsátunk meg?
Cs. I.: Kinek? Önmagunknak? Hogy milyen barmok voltunk, hogy nem akartuk meglátni? Azért, mert szeretetéhesek voltunk? Mert magunkat nem becsültük? Aki belső bizonytalansággal, önbizalomhiánnyal küzd, annak a szerelem valójában színtiszta kompenzáció. Saját nem létező biztonsága megteremtése, illetve a megteremtés illúziója.

Sz. N.: Doki! Ki kezdené az első randevún a gyarlóságaival?
Cs. I.: Kezdd a másodikon vagy a harmadikon.

Sz. N.: De hát nem ez a jellemző – az elején rózsaszínre festjük…
Cs. I.: Hát éppen ez az, bizonytalanok vagyunk, és nagyon vágyakozunk arra, hogy na, szeressen már minket valaki. Az emberek zöme tele van frusztrációval. Ha a pasikat vesszük, a szexualitás komoly gond, mivel az az ő szemszögükből nézve akkor jó, ha magasan teljesítményorientált. Emellett jellemző rájuk az emocionális infantilizmus. Nem merik az érzéseiket kimondani, kimutatni, megélni. Felvállalni önmaguk emberi mivoltát, vagyis a negatív tulajdonságokat, mert a macsóizmusból kifolyólag meg vannak győződve arról, hogy ők istenek, miközben belül klasszikus kisfiúk, akik irgalmatlanul remegnek, mint a kocsonya egy hideg téli napon. Pótmamát választanak, kisfiúkká változnak, akkor megerősödnek egy kicsit, és elkezdik az apukát játszani, és így tovább.

Sz. N.: Egy ilyen férfikórkép mellé milyen női kórképet raksz? Aggódom máris…
Cs. I.: A családok zömében emocionális érettség szempontjából nem a papák, hanem a mamák hordják a nadrágot. A pasik nem veszik észre, hogy a feleségeik a pöcsüknél fogva ráncigálják őket. Nem észlelik a nagyon finom érzelmi manipulációkat, és ezért nem is tudnak megfelelően reagálni rájuk. Tehát automatikusan megint csökken a presztízs. A legtöbb házaspár hazudozik egymásnak, hogy nagyon szép életet élnek. Ezért egy fals férfiidolt sajátít el a gyerek, egy szuperdomináns női idol konfliktuskezelési modelljével. A nőben az anyáskodás nagyon intenzíven benne van. Babázik. És a baba majd egy 23 éves kispasi lesz, aki ugyan két méter magas, izmos stb. – de valójában egy kisfiú. Nahát ilyen a női idol. Persze a csajoknál is lehet látni, hogy komoly önbizalomhiányuk van – mindig a testtartásukat figyelem, a vállukat. Meg a kézfogást. Hideg, verejtékes – ritkán fogok kezet olyan csajszival, akinek meleg a keze, és jó megfogni – mindig ez a békatalp-érzés. Árulkodó.

Sz. N.: Hm… Fura, hogy miként tudunk idegenné válni egyszer csak egy kapcsolatban…
Cs. I.: Én azt gondolom, hogy ehhez hozzátartozik a „pohár szindrómája”, ami ugye, lassan, de telik. A kezdet kezdetétől magyarázom a másik bizonyítványát, nem akarom kimondani, hogy emberből van, hanem ő a totál isten. Mindenben jó. Az egoizmusból kifolyólag az emberek mindig önmagukról beszélnek. Azért fontos nekem, mert szeret, mert megbecsül engem. Nem azt mondják, hogy azért, mert karakán, konfliktuskezelésekben határozott, meri vállalni, hogy önző, és változtatni akar ezen. A negatív dolgokat nem hajlandók kimondani, pedig léteznek. És érkezik egy csepp az üres pohárba. Csepp, csepp… – nincs az az edény, bármekkora is, ami az idő múlásával egyszer be ne telne. Aztán kicsordul – és akkor jön az, hogy „ki ez itt mellettem?”.

Sz. N.: De miért nem vesszük észre a cseppeket?
Cs. I.: Mert nem akarjuk elfogadni, hogy meg fogunk halni.

Sz. N.: A halállal függ össze? Ezt most nem értem!
Cs. I.: Az elmúlással. Figyelj ide. Itt ülünk, süt a nap, gyönyörű minden, madarak csicseregnek – na, most képzeld el, hogy 50 év múlva már nem leszel itt… Szörnyű. Az idő múlik – szakadt öregasszonyok, öregemberek leszünk, a szexualitás ugrik, jönnek a ráncok, tán még az ágyból se tudsz kikelni – nehezen tudod elképzelni, hogy be fog következni, ugye? Pedig igen, hisz látsz öregembereket. Látod a halált, csak nem konstatálod. Ha nem fogadjuk el a halált, akkor nem fogadjuk el az öregedést, akkor pedig nem fogadjuk el, hogy emberből vagyunk.
Sz. N.: Hogy jön ez a szerelemhez?

„Nem mernek kockáztatni az emberek. Tudják, hogy mi lenne a jó, de nem lépnek. Biztonságkurvák.”

Cs. I.: Ha ki merem mondani, hogy emberből vagyok, akkor a másik negatív dolgait is észreveszem az elejétől kezdve, és magamat is vállalom. Az emberek zöme pontosan tudja magáról, hogy milyen, csak mást mutat a másiknak. Ameddig meg nem szerzi. A bizonytalan mindig trófeákkal virít. Strigulázik.

Sz. N.: Azt hittem, mondasz valami biztatót… de hát nem gondolsz jót se nőről, se férfiról.
Cs. I.: Bárcsak lenne nő és férfi. De ennek vannak alapvető kritériumai. A számítógépes játékban hiába akarsz az utolsó körbe jutni, ha az addigi köröket nem futod le. Eljuthatsz, a lehetőség adott… Emberi mivoltodban is, de ez munka. A személyiség fejlesztésére gondolok. Aki vak akar lenni, annak a párja is vak lesz. Vak vezet világtalant. Pedig a gödrök jönnek, és egymást rántják bele. Aki meg lát, az észreveszi…

Sz. N.: Hiszel a holtomiglan-holtodiglanban?
Cs. I.: Persze. Ma. Mindig egy napig. Honnan tudjam, hogy mi lesz egy hét múlva, hogy meddig fogok élni? Azt, hogy most itt vagyok, tudom! Ezt érzékelem. Minden nap dolgozni kell. Újra és újra. Megtartani valamit sokkal nehezebb, mint elérni, kialakítani. Azt hiszem, hogy a szerelemért – ugyanúgy, mint az önbizalomért – mindig az adott napon szükséges tenni. Ha előző nap színesítettem a kettőnk életét, és mindkettőnknek jó volt, akkor miért felejtem el következő nap?

„Önbizalomhiánnyal nem lehetsz szerelmes. Az ilyen kapcsolatok tartóssága, stabilitása ideiglenes – az mindig egyenértékű a támaszkodással. Ez a társfüggőség alapja. De ez nem szerelem.”

Sz. N.: Ha tanácsot kér valaki tőled: Éhes vagyok a szerelemre, Doki, olyan magányos vagyok… Mit teszel?
Cs. I.: Kizökkentem. Szegény, úgy sajnálom, hogy mindent megtesz azért, hogy megalázza magát. Apropó, ha valaki mindent megtesz, hogy megalázzák, arra fel lehet nézni? És ő fel tudna nézni egy ilyen emberre, mint ő maga? Hát nem… Itt a megoldás! Mi kell ahhoz, hogy fel tudjon nézni önmagára? Önbizalom, a siker- és a kudarcélmények megfelelő aránya. Ha több a siker, jobban fogja magát érezni, megváltozik az energetikai töltete, a kisugárzása! Sajnos nem tudják az emberek az emocionális törvényeket. De a törvény nem ismerete senkit nem mentesít a felelősség alól. El is buknak.

Sz. N.: Sok ember él így – rohan, nem emeli ki a fejét, és nem lát rá az élete mátrixára.
Cs. I.: Így van. Pedig nem bonyolult a mátrixot meglátni, csak fájdalmas. Nem mernek kockáztatni az emberek. Tudják, hogy mi lenne a jó, de nem lépnek. Nem merik elmondani a másiknak már az elején. Biztonságkurvák. De ezek le lesznek cserélve. Ez van.

Sz. N.: …és tele van az élet ismétlődő történetekkel…
Cs. I.: Mert nem változtatnak önmagukon semmit. A negatív folyamatokat nem merik átgondolni, és nem emlékeztetik önmagukat. Félnek a fájdalomtól: attól, hogy szembenézzenek vele, miben hibáztak. Emberből vannak, jóból és rosszból – ezzel fájdalmas szembesülni.

Sz. N.: Tehát szerinted csak egy autonóm, egészséges személyiségű ember képes a szerelemre.
Cs. I.: Így van, a többi csak támaszkodás. Ennek az összes szarságával. Az emberek olyan szinten öntenek energiát a semmibe, hogy hihetetlen. Jobbra-balra rohangásznak a világban, lehet látni rajtuk, hogy vibrálnak, és nem találják a belső békéjüket. Hiába ülnek egyre nagyobb autókba, utaznak szebbnél szebb helyekre, csak a külsőségek, a csilivili… De van boldogság?

Sz. N.: Miért, mi a boldogság?
Cs. I.: Belső béke és spontán mosoly. Amikor egyedül vagy, és észreveszed magadon, hogy mosolyogsz. Az ilyen embernek óriási esélye van a szerelemre… Különben csak illúzió marad.